Az eredmény a szokásos openworld kezdet: karakterünk hirtelen ranger-páncélba bújva az óriási nyílt vidék legfélreesőbb sarkában találja magát, egy világmegmentő tervvel és egy nyamvadt pisztollyal a birtokában. Két óra múlva természetesen már más a helyzet: a térképen millió ikon próbálja magára felhívni a figyelmet, arzenálunk optimális esetben már kiegészült az aduász shotgunnal, és páncélozott autónkkal már ismerősként közlekedünk a három nagyobb település környékén. És, sajnos, már ekkor lemondóan sóhajtunk minden új küldetés hallatán, minden új ikon felbukkanásakor. Igen, a Rage 2-nek sikerült elkövetnie a videojátékok fő bűneit: minden szereplője elképesztően ellenszenves, minden küldetése kimondottan unalmas és vérlázítóan önismétlő, és egyszerűen semmi szerethető nincs benne. Pontosabban egyetlen kiváló dolog azért akad a Rage 2-ben: a harc ideig-óráig szórakoztató. Azonnal érződik, hogy a program ezen részét az id-fejlesztők segítségével készítették, mert egy shotgunt elsütni itt is pont olyan nagyszerű élmény, mint a 2016-os Doomban, és a főszereplő atletikussága is az ottani űr-tengerészgyalogost idézi fel az emberben.
Megérkezett az első nagyobb kiegészítő az id Software lövöldözős játékához, egy vadonatúj helyszínnel és történettel. Kipróbáltuk, mit tud a Szellemek felemelkedése. Düh a szigeten A Rage 2 – elődjéhez hasonlóan – nem váltotta meg a világot, sem a kritikusok, sem a játékosok soraiban nem aratott osztatlan sikert. Az id Software és az Avalanche Studios koprodukciója mögött ennek ellenére komolyabb támogatás áll, így a játékhoz már a megjelenése előtt két nagyobb kiegészítőt is ígértek. Ebből az első néhány hete megérkezett, amely egy teljesen új helyszínt, történetet és ellenfeleket kínál, nyakon öntve egy új fegyverrel és képességgel. A Rise of the Ghosts című DLC-ben főhősünket megtámadják, elrabolják, és egy szigetre kerül, ahol Iris, egy korábbi ranger próbál meggyőzni bennünket, hogy álljunk az ő oldalára. A világvégét ugyanis sajátos módon igyekszik megoldani – az átlagos emberekből is különleges képességű rangereket akar faragni. Kísérleteiből persze inkább beteg mutánsok keletkeztek, ennek a seregnek az élén kívánja leigázni a világot.
Járműveinkre extra mennyiségű ágyút vagy védelmi eszközt pakolhatunk, míg a skillek esetén inkább a gyorsabb újratöltődésre vagy a horrorisztikus sebzésekre mehetünk rá. Az amúgy sem túlzottan lassú akciót az Overdrive bekapcsolásával még egy szinttel feljebb emelhetjük. Ez tulajdonképpen Ranger páncélunk különleges dolga. Ilyenkor vörös köd száll szemünk elé és minden fegyverünk extra mennyiségű sebzést képes kiosztani. Szóval, ha szorult helyzetbe kerülnék (vagy csak úgy), érdemes ezt ellőni. Az az érzés tényleg képes feledtetni a játék bajait, hogy páncélos lövedékként csapódunk ellenségeink közé és olyan véres rendet vágunk, hogy néha akaratlanul is felröhögünk és elégedetten csettintünk. Ennyire jól összerakott játékmenetet és akciót utoljára a Division 2-ben láttam. Minőségi lebuj, yesssss Vissza kell kanyarodnom még a negatívumokhoz, mert akad még pár dolog, amitől feláll az ember hátán a szőr. Bosszantó technikai figyelmetlenségek garmadája keseríti meg életünket, amik amúgy simán javíthatóak lennének.
Őrült mutánsok, neonszínek és vad gitárzene az apokalipszisben: a Mad Max készítői az id Software-rel összefogva készítettek folytatást a nyílt világú FPS-hez. Apa fortyogó dühe vagyok Noha a Rage azonnal az id Software legjobban fogyó játékává vált, a texasi fejlesztők nem voltak maradéktalanul elégedettek annak megjelenésekor. Bár a megatextúra néven futó Carmack-találmány kiválóan működött, és ezzel sikerült megteremteni az apokalipszis utáni idők furcsa – még ha oly barna – környezetét, a nyílt világ nem állt össze tökéletesen. Túl sok volt az üresjárat, túl kevés a tényleg eredeti küldetés – a folytatáshoz így egy elsősorban a nyílt világok létrehozása terén járatos szövetségest kerestek. Ezt végül az Avalanche stúdióban találták meg, akik többek közt a JustCause-szériáról, illetve a tematikailag is Rage-közeliMad Max-feldolgozásról lehetnek ismerősek. A terv egyszerű volt: az id biztosítja az akciót, az Avalanche pedig felépít eköré minden mást – a világot, a fejlődési rendszert, a sztorit és a nyílt világgal járó minden egyéb kelléket.
Később persze kiderült, hogy így lehetett elérni a viszonylag stabil 60 FPS-t, ami pedig az esszenciája az egész játéknak. Most akkor merre kell mennem? Alaphelyzetben azért nem csúnya az R2, főleg amikor a kvázi világtérképen autózunk/motorozunk. Viszont ahogy beérünk az első nagyobb településbe, olyan kihaltság fogad minket, mint az előző generációs konzolok idejében. Ami már csak azért is visszás, mert a sztori szerint a túlélő emberek az ilyen erődítményekbe húzódtak vissza. Nem túl szépen megkomponált tereptárgyak és helyszínek tárulnak szemünk elé, illetve PS3-on már láttunk részletesebben kidolgozott NPC-ket is. Kár ezért egy kicsit, mert amúgy a Doom/Mad Max/Judge Dredd jellegű világnak lenne hangulata, de így azért nehéz beleélni magunkat. Szóval nem túl szép, na. További szájhúzásra ad okot a tartalom, valamint a nagyon összecsapott tutorial. Utóbbi azért probléma, mert a felszín alatt tonnányi lehetőségünk van arra, hogy hősünkből igazi pusztítót faragjunk, de alig magyaráznak el valamit, a lényegre nekünk kell rájönnünk - erre később még visszatérek.
Oké, ott a világ egészen ötletesen kidolgozott, de a nézők azt várják, hogy mikor bonyolódik a névadó hős valami jóféle fejlövéses pusztulatba. Tulajdonképpen itt is erről van szó: ha egy nehéz nap után hazaérsz és eleged van mindenből, a Rage 2 tökéletes móka, mert kegyetlen látványosan tudod benne kiereszteni a gőzt. Ennél többet azonban ne várj tőle, bár az is igaz, hogy nem feltétlenül akar más lenni. Hét pont, annak minden előnyével és hátrányával együtt.